"Hogyan neveljünk boldog gyerekeket" - ez a címe Steve Biddulph előző bejegyzésemben említett könyvének. Mint ígértem, most azzal folytatom, hogy mire van szükségük a gyerekeknek. A szerző egy érdekes kísérlettel mutatja be, gyerekeink számunkra sokszor érthetetlen viselkedésének magyarázatát.
Régen a pszichológusok fehér köpenyben dolgoztak és főleg patkányokat vizsgáltak. Velük ugyanis meg lehetett tenni olyasmit is, amit gyerekekkel nem.
Az egyik kísérletben a patkányokat olyan ketrecbe zárták, ami enni-, innivalóval és egy karral volt ellátva. A patkányok ettek, ittak, szaladgáltak, majd egy idő után feltették maguknak a kérdést -ami bizonyára már a te fejedben is megfordult-, vagyis, hogy mire való az a kar. Kíváncsian lenyomták a kart és a ketrecben kinyílt egy kis ablak, amin keresztül egy filmet vetítettek a ketrec falára. Az ablak hamarosan bezárult és a patkányoknak újra le kellett nyomni a kart, hogy a filmet tovább tudják nézni. Annyira tetszett nekik a "műsor", hogy még egy nagyon nehéz kart is képesek voltak mozgásba hozni, csakhogy tovább nézhessék a filmet.
A pszichológusok következtetése ebből, hogy intelligens lények, mint a patkányok (és a gyerekek) mindig valami érdekeset akarnak csinálni. Ez fokozza agyuk fejlődését.
Ezután a kutatók olyan ketrecbe zárták a patkányokat, ahol enni és inni kaptak, de nem volt se kar, sem ablak. Egy ideig elégedettek voltak, de később elkezdtek rosszalkodni. Megrágták a falakat, verekedtek, ledörzsölték magukról a szőrt.
Ebből következik a második alapelv: Intelligens lények - mint a patkányok (és a gyerekek) - mindent megtesznek azért, hogy elűzzék unalmukat, még akkor is, ha mi azt ostobaságnak vagy önrombolónak tartjuk.
A kutatók végül egészen kellemetlenné váltak. Olyan ketrecbe zárták a patkányokat, ahol enni, inni kaptak, de a ketrec alján vékony drótszálak voltak kifeszítve. Ezek a szálak egy elemre voltak csatlakoztatva és néha-néha egy enyhe áramütést kaptak általa a patkányok. Ettől csak megijedtek, de nem sérültek meg.
Ezután jött a legizgalmasabb rész. A patkányokat kivették a ketrecekből és megengedték nekik, hogy kiválasszák, melyik ketrecbe akarnak bemenni. Vajon melyiket favorizálták?
1. Ahol a filmet nézhették?
2. Ahol csak enni, inni kaptak?
3. Vagy ahol áramütést kaptak?
Világos, hogy a film tetszett nekik a legjobban.
De mit választottak akkor, ha a "mozis" ketrecet elvették tőlük?
Ez a legérdekesebb, mert a patkányok inkább elviselték az áramütéseket, semhogy abba a ketrecbe menjenek, ahol csak enni és inni kapnak.
Ebből adódik a harmadik alapelv: Intelligens lények, mint a patkányok (és a gyerekek) inkább vállalják, hogy valami kellemetlen történjen velük, minthogy semmi se történjen, mert mindenféle izgalom kellemesebb számukra, mint az unalom - még akkor is, ha az fájdalommal jár.
Vagyis vajon mit választanak gyerekeink szívesebben? Azt, hogy egész nap nem foglalkozunk velük, vagy inkább azt, hogy szidjuk, esetleg megverjük őket?
A válasz benne rejlik a szerző következő történetében:
Egy jómódú házaspárnak volt 2 gyereke (9 és 11 évesek). A fiúknak a családi ház pincéjében berendeztek egy játszószobát játékokkal, biliárdasztallal, hűtővel, lemezjátszóval felszerelve.(Akkoriban még nem voltak videójátékok.) A fiúk azonban állandóan veszekedtek és ez olyan méreteket öltött, hogy a szülőknek kínossá vált vendégeket fogadni.
Ezért fordultak egy viselkedékutató intézethez. A pszichológusok egy megbeszélt időpontban, órával és jegyzetfüzetekkel felszerelve, elmentek hozzájuk, hogy megfigyeljék az eseményeket. A szülők este egy coctail-partyt terveztek, így egy pár pszichológus fenn maradt a felnőtteknél, a többiek pedig lementek a fiúkhoz.
19 órakor az anya egy pillantást vetett az alagsor lépcsője felé, majd férjére. Ugyanekkor a pincében ülő megfigyelők feljegyezték, hogy a fiúk, akik addig különböző játékokkal játszottak, elkezdtek bírkózni. Ez a verekedés azonban inkább csak egy színházi jelenethez hasonlított, a fájdalmas kiáltások azonban elég meggyőzőek voltak.
Az apa hamarosan megjelent a lépcső alján és hevesen káromkodott. (A pszichológusok előre megmondták neki, hogy ugyanúgy viselkedjen, mint szokott.)
A kutatók ugyanakkor valami különös dolgot fedeztek fel. A fiúk látszólag szeppenten hallgatták apjuk szidalmait, de ugyanakkor szájuk sarkában megjelent egy apró, játékos mosoly, amit ma a pszichológusok Mona-Lisa-mosolynak hívnak.
A gyerekpszichológusok tudják milyen titkos jelentése van ennek a félmosolynak: "Nekem most rosszul kellene éreznem magam és megpróbálok bűnbánónak látszani, de valahogy azért örülök is."
A fiúk ebben a pillanatban több figyelmet kaptak apjuktól, mint az egész nap folyamán és alig tudták eltitkolni emiatt érzett örömüket.
A pszichológusok végül megbeszélték a szülőkkel megfigyeléseiket és a következőket tanácsolták: "A társadalmi élet túlságosan igénybeveszi önöket. A gyerekeknek több figyelemre van szükségük.Szeretik az apjukat, mert ebben a korban minden fiúnak az apja a példaképe. Azért verekednek, mert így garantáltan kiharcolják apjuk figyelmét."
A szülők persze nem akarták elhinni, hogy a gyerekek szeretik, ha leszidják őket. 2 évig jártak a fiúkkal egy pszichológushoz, végül feladták és elvitték őket magukkal golfozni. Ez végül segített.
A szerző végső következtetése tehát:
A gyerekek akkor viselkednek feltűnően ("rosszalkodnak"), ha:
-unatkoznak,
-elutasítva érzik magukat,
- vagy a figyelmünket szeretnék.
