Notker Wolf püspökprímás üzenete
Szeretnénk sorsunkat jó kezekben tudni. Akkor is és leginkább akkor, amikor minden rosszra fordul. Ezért rendeztek be a 700 méter mélységben lennrekedt csílei bányászok egy imádkozó sarkot. Minden bizonnyal azért is imádkoznak, hogy megmentsék őket, de az ilyen helyzetben, amikor az életükért küzdenek, valami többről van szó. A reményről van szó, hogy akkor is minden jól végződik, ha már minden veszve van. Egy tisztelendő meg tudná erősíteni az eltemetettet utolsó nagy reményében: hogy sorsa nem csak teste sorsától függ. A lelkének saját sorsa van és az független attól, ami testével történik.
2 évvel ezelőtt olvastam egy felmérés eredményét, melyet német fiatalok között végeztek. Arról volt szó benne, hogy mi a legfontosabb egy személyen. A legtöbbjüknél a jó kinézet állt első helyen. Ez rémísztő, mert a lélek sorsát a test sorsától teszik függővé. Mintha annak, ki testével elégedett, minden oka meglenne rá, hogy boldog legyen. És fordítva, aki szenved testében, az boldogtalan. Ez azonban badarság.
Beszéljenek egyszer egy kórházi lélekgondozóval, vagy egy tiszteletessel, aki közössége betegeit látogatja! Ők ismernek olyan emberi sorsokat, mint például azt az asszonyt, aki több mint 30 éve Szklerózis Multiplexben szenved és ma már csak az ajkait tudja mozgatni, mégis derűs és elégedett. Lelke nem részesedik teste sorsában. Bár teste gyenge, de a lelke erős.
Valójában mindig erről az igazságról szólt az egyház: A léleknek önálló élete van, mert nem osztja a test halandó sorsát.
A betemetett bányászok tehát azért is imádkozhatnak, hogy lelki erejüket ne hagyják testük sorsa által elnyomni.
(Notker Wolf püspökprímás írása a "bella" c. hetilapban jelent meg.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése