Ma van a csodád napja!

Joel Osteen üzenete

Minden egyes alkalommal mikor azt mondod: "Istenem, légy kegyes hozzám! Küldj nekem gyógyulást! Küldj nekem áttörést!", Isten útjára engedi jósága újabb hullámát a láthatatlan valóságban. Látszólag talán semmi sem történik, de ez nem jelenti azt, hogy Isten nem dolgozik. A Szentírás azt mondja:" Abban a pillanatban, amikor imádkozol, az ütközet elkezd irányt váltani." Ebben a bizonyos pillanatban Isten mozgásba hozza a csodákat. Előfordulhat, hogy hetekig, évekig vagy 10 évig sem mutatkozik meg, de ha hiszel, egy napon váratlanul megpillantod, mit tett Isten a színfalak mögött.

Néhány hónappal ezelőtt Victoria és én beszéltünk egy fiatal párral. Már sok-sok éve sikertelenül vágyakoztak egy gyermekre. Nem keseredtek el, hanem minden héten eljöttek a templomba. A feleség csatlakozott a H.O.P.E. nevű csoporthoz, ami a Hearts of Promise and Expectation (Ígéret és elvárás szívei) elnevezés rövidítése. Ezt a csoportot olyan nőknek hoztuk létre, akik természetes úton, vagy adoptálással szeretnének gyermeket. Imádkoznak egymásért és biztatják egymást. Ennek a párnak hatalmas hite volt. Még a nehéz időkben is hitték: "Ez lehet a nap, amikor megfogan a baba. Ez lehet a nap, amikor Isten megáld bennünket egy gyermekkel."

Hónap telt el hónap után. Semmi nem történt. 2 év. 3 év. 4 év. Ők csak azt ismételgették: "Atyám, küldd el most a gyermeket! Küldj nekünk gyógyulást! Küldj áldást ránk!"
5 évvel később, miután az orvosok azt mondták, nem lehet gyermekük, elhoztak hozzánk felszentelni egy gyönyörű kislányt.

Vajon mi lett volna, ha csak otthon üldögélnek ezekben az években és arra gondolnak: "Ez nem jó nekünk. Ez a mi szerencsénk. Nem adatik meg nekünk."
Szerencsére megtartották hitüket, hogy "Ma van a nap." Még akkor is, amikor semmi sem történt az első hónapban, nem számított. "Ma van a nap". Semmi sem történt az első évben. Ők mégis tovább hittek. 5 éven át nem láttak semmi javulást, de szívük mélyén tudták, hogy Isten dolgozik a színfalak mögött és egyszer csak váratlanul az asszony várandós lett.

Könnyű kiábrándulni és azt gondolni:" A házasságom sosem fog megváltozni. Sosem fogok meggyógyulni. Sosem fogom valóra váltani álmaimat." Emlékezz azonban arra, hogy Isten a váratlan dolgok Istene! Minden helyzetet képes váratlanul megváltoztatni. Váratlanul ki tud menteni adósságaidból. Váratlanul előidézheti, hogy megfoganj. Egyszerre csak valóra tudja váltani álmaid! Itt a kulcs: miközben várakozunk, nagyon fontos a pozitív hozzáállás. Jelentsd ki, hogy ma van a te csodád megvalósulásának napja!

(Forrás: www.joelosteen.com)

Gyerekek és patkányok

 "Hogyan neveljünk boldog gyerekeket" - ez a címe Steve Biddulph előző bejegyzésemben említett könyvének. Mint ígértem, most azzal folytatom, hogy mire van szükségük a gyerekeknek. A szerző egy érdekes kísérlettel mutatja be, gyerekeink számunkra sokszor érthetetlen viselkedésének magyarázatát.

Régen a pszichológusok fehér köpenyben dolgoztak és főleg patkányokat vizsgáltak. Velük ugyanis meg lehetett tenni olyasmit is, amit gyerekekkel nem.
Az egyik kísérletben a patkányokat olyan ketrecbe zárták, ami enni-, innivalóval és egy karral volt ellátva. A patkányok ettek, ittak, szaladgáltak, majd egy idő után feltették maguknak a kérdést -ami bizonyára már a te fejedben is megfordult-, vagyis, hogy mire való az a kar. Kíváncsian lenyomták a kart és a ketrecben kinyílt egy kis ablak, amin keresztül egy filmet vetítettek a ketrec falára. Az ablak hamarosan bezárult és a patkányoknak újra le kellett nyomni a kart, hogy a filmet tovább tudják nézni. Annyira tetszett nekik a "műsor", hogy még egy nagyon nehéz kart is képesek voltak mozgásba hozni, csakhogy tovább nézhessék a filmet.

A pszichológusok következtetése ebből, hogy intelligens lények, mint a patkányok (és a gyerekek) mindig valami érdekeset akarnak csinálni. Ez fokozza agyuk fejlődését.

Ezután a kutatók olyan ketrecbe zárták a patkányokat, ahol enni és inni kaptak, de nem volt se kar, sem ablak. Egy ideig elégedettek voltak, de később elkezdtek rosszalkodni. Megrágták a falakat, verekedtek, ledörzsölték magukról a szőrt.

Ebből következik a második alapelv: Intelligens lények - mint a patkányok (és a gyerekek) - mindent megtesznek azért, hogy elűzzék unalmukat, még akkor is, ha mi azt ostobaságnak vagy önrombolónak tartjuk.

A kutatók végül egészen kellemetlenné váltak. Olyan ketrecbe zárták a patkányokat, ahol enni, inni kaptak, de a ketrec alján vékony drótszálak voltak kifeszítve. Ezek a szálak egy elemre voltak csatlakoztatva és néha-néha egy enyhe áramütést kaptak általa a patkányok. Ettől csak megijedtek, de nem sérültek meg.

Ezután jött a legizgalmasabb rész. A patkányokat kivették a ketrecekből és megengedték nekik, hogy kiválasszák, melyik ketrecbe akarnak bemenni. Vajon melyiket favorizálták?
1. Ahol a filmet nézhették?
2. Ahol csak enni, inni kaptak?
3. Vagy ahol áramütést kaptak?

Világos, hogy a film tetszett nekik a legjobban.
De mit választottak akkor, ha a "mozis" ketrecet elvették tőlük?
Ez a legérdekesebb, mert a patkányok inkább elviselték az áramütéseket, semhogy abba a ketrecbe menjenek, ahol csak enni és inni kapnak.

Ebből adódik a harmadik alapelv: Intelligens lények, mint a patkányok (és a gyerekek) inkább vállalják, hogy valami kellemetlen történjen velük, minthogy semmi se történjen, mert mindenféle izgalom kellemesebb számukra, mint az unalom - még akkor is, ha az fájdalommal jár.
Vagyis vajon mit választanak gyerekeink szívesebben? Azt, hogy egész nap nem foglalkozunk velük, vagy inkább azt, hogy szidjuk, esetleg megverjük őket?

A válasz benne rejlik a szerző következő történetében:
Egy jómódú házaspárnak volt 2 gyereke (9 és 11 évesek). A fiúknak a családi ház pincéjében berendeztek egy játszószobát játékokkal, biliárdasztallal, hűtővel, lemezjátszóval felszerelve.(Akkoriban még nem voltak videójátékok.) A fiúk azonban állandóan veszekedtek és ez olyan méreteket öltött, hogy a szülőknek kínossá vált vendégeket fogadni.
Ezért fordultak egy viselkedékutató intézethez. A pszichológusok egy megbeszélt időpontban, órával és jegyzetfüzetekkel felszerelve, elmentek hozzájuk, hogy megfigyeljék az eseményeket. A szülők este egy coctail-partyt terveztek, így egy pár pszichológus fenn maradt a felnőtteknél, a többiek pedig lementek a fiúkhoz.

19 órakor az anya egy pillantást vetett az alagsor lépcsője felé, majd férjére. Ugyanekkor a pincében ülő megfigyelők feljegyezték, hogy a fiúk, akik addig különböző játékokkal játszottak, elkezdtek bírkózni. Ez a verekedés azonban inkább csak egy színházi jelenethez hasonlított, a fájdalmas kiáltások azonban elég meggyőzőek voltak.

Az apa hamarosan megjelent a lépcső alján és hevesen káromkodott. (A pszichológusok előre megmondták neki, hogy ugyanúgy viselkedjen, mint szokott.)
A kutatók ugyanakkor valami különös dolgot fedeztek fel. A fiúk látszólag szeppenten hallgatták apjuk szidalmait, de ugyanakkor szájuk sarkában megjelent egy apró, játékos mosoly, amit ma a pszichológusok Mona-Lisa-mosolynak hívnak.

A gyerekpszichológusok tudják milyen titkos jelentése van ennek a félmosolynak: "Nekem most rosszul kellene éreznem magam és megpróbálok bűnbánónak látszani, de valahogy azért örülök is."
A fiúk ebben a pillanatban több figyelmet kaptak apjuktól, mint az egész nap folyamán és alig tudták eltitkolni emiatt érzett örömüket.

A pszichológusok végül megbeszélték a szülőkkel megfigyeléseiket és a következőket tanácsolták: "A társadalmi élet túlságosan igénybeveszi önöket. A gyerekeknek több figyelemre van szükségük.Szeretik az apjukat, mert ebben a korban minden fiúnak az apja a példaképe. Azért verekednek, mert így garantáltan kiharcolják apjuk figyelmét."

A szülők persze nem akarták elhinni, hogy a gyerekek szeretik, ha leszidják őket. 2 évig jártak a fiúkkal egy pszichológushoz, végül feladták és elvitték őket magukkal golfozni. Ez végül segített.

A szerző végső következtetése tehát:
A gyerekek akkor viselkednek feltűnően ("rosszalkodnak"), ha:
-unatkoznak,
-elutasítva érzik magukat,
- vagy a figyelmünket szeretnék.

Hipnotizáljuk gyerekeinket

   "Sokan nem is vagyunk tudatában annak, hogy a hipnózis mindennapjaink szilárd része. Amint egy bizonyos beszédmintát ismételten alkalmazunk, azáltal beavatkozunk gyermekeink tudatalattijába és akkor is programozzuk azt, ha nem áll szándékunkban." - írja Steve Biddulph ausztrál pszichológus és családterapeuta "Hogyan neveljünk boldog gyerekeket" című világhírű bestseller könyvében.

Anyák napja után, gyermeknap előtt fordítsunk egy kis figyelmet gyermekeink boldogságára is, hiszen ha ma megfelelően válogatjuk meg szavainkat, sok későbbi kudarctól kímélhetjük meg őket!

Általánosságban az a nézet, hogy a hipnózishoz egy megváltozott tudatállapot elérése szükséges. Ezt azonban a tudósok már megcáfolták. Csak a tudatalatti tanulás bizonyos formáihoz szükséges ilyen állapot. A valóságban az emberi agy éber állapotban is programozható, anélkül hogy az illető azt észlelné.- írja a szerző.

A gyermek agya tele van kérdésekkel: Ki vagyok én? Milyen ember vagyok? Hová tartozok?
Keresik az egyéniségüket, ezért különös figyelmet fordítanak a "Te.... vagy."-típusú mondatokra. Ezek a mondatok a tudatra és a tudatalattira egyaránt hatnak. Minden csak azon múlik, hogyan fogalmazzuk meg a mondanivalónkat.
Mondhatjuk például azt: "Haragszom rád és azt akarom, hogy most azonnal pakolj össze a szobádban!". Ha így teszünk, akkor nem kell félnünk attól, hogy hosszabb távon valamilyen negatív hatással lesz a gyerekre.
Ha azonban azt mondjuk:"Te kis lusta semmirekellő, soha nem fogsz ránk hallgatni!", és ezt minden konfliktus alkalmával elismételjük, akkor ne csodálkozzunk az eredményen.
Sokan felnőtt korukban sem mernek egy állást megpályázni, mert "nem elég jók" hozzá, vagy ugyanazt a hibát követik el, mert "túl hülyének" tartják magukat. Ezeket a szavakat abban a korban töltötték be tudatukba, amikor valóságtartalmukat még nem tudták ellenőrizni.

Az emlékezet pedig soha nem felejt. Ezt az 50-es évek horrorfilmekbe illő agyműtétei is igazolják.
Ebben az időben a tudósok új módszerekkel próbáltak segíteni az epilepsziában szenvedőkön. Még nem voltak olyan gyógyszerek, mint napjainkban, és egy Penfield nevű orvos műtét által próbált enyhülést hozni. Az agy felszínén apró vágásokkal sikerült elérnie, hogy az "elektromos viharok" megszűntek, vagy legalábbis enyhültek.
A műtétben az volt a horrorszerű, hogy altatás nélkül, helyi érzéstelenítéssel hajtották végre, azért, hogy a folyamatokat ellenőrzés alatt tudják tartani.

Érzéstelenítés után az orvos eltávolított egy darab koponyacsontot, pár helyen vágást ejtett az agy felszínén, majd visszatette a koponyacsontot és összevarrta a bőrt.
A műtét alatt azonban meglepő dolgokat éltek át a betegek. Amikor az orvos mikroszondája az agyfelszín egy bizonyos területét megérintette, a pácienseket elárasztották az emlékek: a moziban ültek és érezték a furcsa szaghatásokat, a bosszúságot az előttük ülő magasra tupírozott frizurája miatt. Ha egy másik területet érintett meg az orvos, akkor pedig látták a 4. születésnapjukat. Mindezt úgy élték át, hogy teljesen tudatuknál voltak.

A későbbi kutatások megerősítik ezt a felfedezést: Agyunk MINDEN egyes szót, MINDEN egyes hangot, MINDEN egyes pillanatot tárol. Ha nem is emlékszünk mindenre, de agyunk felszínébe egész életünk bevésődött.
Már csak ezért is érdemes megválogatni szavainkat.

De hogyan jutnak el a szavak tudatunkig?
A kutatók felfedezték, hogy 2-féle módon hallunk: Hallószervünk érzékel minden hangot, de figyelmünk határozza meg, hogy mit veszünk ebből észre. Tudatalatt azonban minden beszélgetést észlelünk és az agyban egy "kapcsoló központ" engedi át a hallottakat aszerint, hogy egy bizonyos kulcsszó elhangzik-e benne.
Mi köze mindennek gyerekeinkhez? Vajon hányszor beszélgettünk már azt feltételezve, hogy a gyerekek nem figyelnek ránk? És emlékezzünk rá, milyen jó a hallásuk! (A csokipapír zörgését ugye 50 méter távolságból is meghallják.:-))
Ezt arra használhatjuk, hogy elmondjuk másnak, mi tetszik nekünk gyerekeinkben, mindezt utódaink hallótávolságán belül.

A kutatók azt is felfedezték, hogy egy üzenetet akkor lehet a legjobban egy személy tudatába bevinni, ha bizonyos megerősítő jelek kísérik.
Ha valaki azt mondja nekünk: Idegesítő vagy!, akkor elbizonytalanodunk. Ha mindehhez a hangját is felemeli és fenyegető mozdulatokat tesz felénk, akkor kellemetlenül érezzük magunkat. Ha pedig az illető 3-szor akkora, mint mi és ráadásul rokonunk, sőt a jóllétünk is tőle függ, akkor ezt az eseményt az életben nem fogjuk elfelejteni.

Alapvetően nem negatív, ha kimutatjuk bosszúságunkat, haragunkat gyermekeink jelenlétében. Sőt, a gyerekeknek meg kell tanulni, hogy szüleik is mérgesek, hangosak lehetnek. Baj csak akkor van, ha a pozitív üzeneteinket halvány dícséret formájában fejezzük ki, majd kirohanásunk alkalmával, megerősítő jelekkel kísérve, legdrágább kincsünket olyan szavakkal illetjük, amit soha senkinek nem mondanánk:
"Bárcsak meg se születtél volna!"
"Buta, ostoba gyerek vagy!"
"Sírba viszel!"
"Meg tudnálak fojtani!"
A gyerek ebből arra a következtetésre jut: "Szóval ez az, amit mama és papa rólam gondol!"

Szinte mindegyik gyereket szívből szeretik, de sok gyerek nem is tud erről. Hány felnőtt hal meg azzal a meggyőződéssel, hogy szülei számára csak terhet és csalódást jelentett! A családterápiában az a legmegrendítőbb pillanat, amikor sikerül ezt a félreértést tisztázni.
Fontos, hogy gyermekeink az élet válságai, nehézségei közepette is tudják: "Bármi is történjen, te mindig különleges és fontos vagy számunkra. Tudjuk, hogy minden rendben van veled."
Minden azon múlik tehát, hogyan mondjuk. A pozitív megfogalmazás gyermekeinket öntudatosabbá teszi.

Hogy milyen erőteljes hatással bírnak szavaink gyerekeinkre, azt végezetül a következő megtörtént eset mutatja be:
Egy gyermeknek kivették a manduláját, majd műtét után visszavitték a kórházi szobájába, a vérzés azonban nem akart elmúlni. A doktornő egy sugallat hatására megkérdezte, mi történt a műtét alatt. A személyzet elmondta, hogy éppen egy előző műtétről beszéltek: egy idős hölgyet gégerákkal operáltak.
"És miről beszélgettek?" -kérdezte a doktornő.
"Arról, hogy a hölgynek nincs sok esélye az életben maradásra, mert a rák már elterjedt."
A doktornő gyorsan visszavitette a gyereket a műtőbe és a következőket mondatta a nővérekkel:
"Nézzetek ide! Milyen egészségesnek látszik ez a gyerek! Teljesen más, mint az idős hölgy, akit előtte operáltunk."
" A gyereknek tényleg egészséges a torka."
"Biztosan hamarosan rendbejön és újra játszhat a barátnőivel."

A vérzés valóban elállt, a gyermek felébredt a narkózisból és másnap hazamehetett.

A következő részben arról lesz szó, mire van még szükségük gyerekeinknek a boldogsághoz.