Ha tetszik, oszd meg másokkal is!

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz

hétfő, május 31

Minden úgy jó, ahogy van (tanmese)

   Volt egyszer egy idős, bölcs király, aki egy kis országban uralkodott. Mivel lassan már öregnek érezte magát a kormányzáshoz, elküldte egyik követét, hogy keressen neki utódot.

Néhány nap múlva a követ 3 fitalemberrel tért vissza. A király szólította az elsőt és megkérdezte: "Mit tennél, ha király lennél?" A fiatalember ezt válaszolta: "Királyom, én mindent ugyanúgy hagynék, ahogy van és folytatnám munkád."

"Jól van, köszönöm." - mondta a király és feltette ugyanazt a kérdést a második fiatalnak is. Az a következőt válaszolta: "Királyom, én mindent azonnal megváltoztatnék."
A király megköszönte a választ és megkérdezte az utolsó fiatalt is, aki így válaszolt: "Királyom, minden úgy jó, ahogy van, különben nem lenne."

Az uralkodónak annyira tetszett ez a válasz, hogy kinevezte nagyvezírnek. Azonban bármit is kérdezett a vezírjétől, az mindig ezt válaszolta: "Minden úgy jó, ahogy van, különben nem lenne."

Ettől a király egyre bosszúsabb lett és már kezdett kételkedni döntése helyességében.
Egyik reggel elment a borbélyhoz borotváltatni. A borbély véletlenül úgy megvágta az arcát, hogy egy hatalmas sebből vérzett. Tombolva vetette a szerencsétlent a zárkába és elsietett utódjához, hogy megkérdezze döntése helyessége felől. Az azonban csak azt válaszolta: "Minden úgy jó, ahogy van, különben nem lenne."

Ez még jobban feldühítette a királyt és a vezírt is börtönbe vetette.
Másnap reggel szokásához híven kilovagolt. Gondolatai elkalandoztak és átlépte országa határát. Belépett az emberevők földjére. Hamarosan körbevette egy csapat harcos, akik áldozatot kerestek. Feltartóztatták a királyt és a sámán alaposan átvizsgálta.
"Nagyon szép kezeid vannak. Szívesen áldoznék egy királyt."

Az uralkodó megrémült.
"De -folytatta a sámán - sajnos sérült vagy és a törvényeink csak hibátlan hús fogyasztását engedélyezik."

A király megkönnyebbülten lovagolt haza és megértette: "Minden úgy jó, ahogy van, különben nem lenne."
Otthon elengedte a borbélyt és a vezírt. Bocsánatot kért utódjától és elmesélte, mi történt. "Bocsáss meg nekem, teljesen hibásan cselekedtem."

A vezír rátekintett és azt mondta: " Minden úgy jó, ahogy van, különben nem lenne. Ha nem vetettél volna börtönbe, szokásomhoz híven elkísértelek volna a lovaglásban és engem feláldoztak volna a barbárok, mert bőröm hibátlan."

szerda, május 26

Hogyan dönti el az Univerzum ki mit kap?

Sokan felteszik a kérdést, mi van akkor, ha valaki nem azt akarja, amit én és az illető éppenséggel a partnerem, közeli családtagom? Hogyan dönti el az Univerzum, hogy melyikünk kapja meg azt, amit akar?

Ilyenkor az a baj, ha hagyod, hogy az ő vágyaik eltérítsék figyelmedet a saját vágyaidról. Vagyis hátráltató tényezőnek tartod őket és erre fókuszálsz, illetve az ő kívánságaikra, így pedig nem leszel összhangban a saját vágyaiddal. A fájdalmat nem azért érzed, mert ellenzik álmaidat, hanem azért, mert nem vagy összhangban a SAJÁT vágyaiddal.

Azért érzed kellemetlenül magad, mert bíztál terved megvalósulásában. Azt akarod, hogy úgy történjen, ahogy eltervezted. Minden alkalommal, amikor valamilyen forráshoz kötöd vágyaid megvalósulását (egy személyhez, szituációhoz), azzal korlátozod önmagad.

Ragaszkodj inkább vágyaidhoz hálás hozzáállással és ekkor az Univerzum megvalósítja ezt az álmot olyan módokon, amiket el sem tudsz képzelni! Sokkal több lehetőséged van, mint ez az egyetlen forrás. Ne hagyd, hogy ez akadályozzon céljaid elérésében! Engedd, hogy az Univerzum más utat találjon!

Meg kell értened, hogy az Univerzum különlegesnek és egyedinek tart téged és meg akarja válaszolni minden kérdésed, minden vágyad, minden álmod, DE abba kell hagynod a mentegetőzést, mások okolását amiért eddig nem sikerült.

(Dr. Robert Anthony írása alapján)

péntek, május 21

Virágozz ott, ahova elültettek!

Joel és Victoria üzenete

"...Ő, ki megkezdte benned a jó munkát, folytatni fogja befejezésig, Jézus Krisztus napjáig."
(Filippibeliekhez 1:6)

Amikor Isten munkálkodik életünkön, néha kissé kellemetlenné válhatnak a dolgok. Olyan emberekkel találkozunk, akikkel nehéz kijönni, vagy olyan helyzetbe kerülünk, amit látszólag nem tudunk befolyásolni.

Ha ez megtörténik, akkor ne panaszkodj, ne légy keserű, ne próbálj mindent megváltoztatni magad körül, hanem tekints mélyen önmagadba és mondd: " Lám megtanultam, hogy Istent az én megváltoztatásom jobban érdekli, mint körülményeim megváltoztatása. Ha keserű maradok, mert nem haladok utamon, vagy csalódott, amiért a dolgok nem terveim szerint történnek, az itt fog engem tartani, ahol most vagyok."

Ha változást akarsz, látni akarod, amint Isten új ajtókat nyit meg neked, akkor ott kell virágoznod, ahova elültettek. Nem várhatsz addig, míg a dolgok jobbra fordulnak azzal, hogy egy jó hozzáállást alakíts ki. A lehető legjobbnak kell lenned ott, ahol vagy. Ha ott virágzol, ahova elültettek, akkor megengeded Istennek, hogy munkálkodjon benned és ő készségesen be fogja fejezni azt, amit elkezdett benned!

hétfő, május 17

Gyerekek és patkányok

 "Hogyan neveljünk boldog gyerekeket" - ez a címe Steve Biddulph előző bejegyzésemben említett könyvének. Mint ígértem, most azzal folytatom, hogy mire van szükségük a gyerekeknek. A szerző egy érdekes kísérlettel mutatja be, gyerekeink számunkra sokszor érthetetlen viselkedésének magyarázatát.

Régen a pszichológusok fehér köpenyben dolgoztak és főleg patkányokat vizsgáltak. Velük ugyanis meg lehetett tenni olyasmit is, amit gyerekekkel nem.
Az egyik kísérletben a patkányokat olyan ketrecbe zárták, ami enni-, innivalóval és egy karral volt ellátva. A patkányok ettek, ittak, szaladgáltak, majd egy idő után feltették maguknak a kérdést -ami bizonyára már a te fejedben is megfordult-, vagyis, hogy mire való az a kar. Kíváncsian lenyomták a kart és a ketrecben kinyílt egy kis ablak, amin keresztül egy filmet vetítettek a ketrec falára. Az ablak hamarosan bezárult és a patkányoknak újra le kellett nyomni a kart, hogy a filmet tovább tudják nézni. Annyira tetszett nekik a "műsor", hogy még egy nagyon nehéz kart is képesek voltak mozgásba hozni, csakhogy tovább nézhessék a filmet.

A pszichológusok következtetése ebből, hogy intelligens lények, mint a patkányok (és a gyerekek) mindig valami érdekeset akarnak csinálni. Ez fokozza agyuk fejlődését.

Ezután a kutatók olyan ketrecbe zárták a patkányokat, ahol enni és inni kaptak, de nem volt se kar, sem ablak. Egy ideig elégedettek voltak, de később elkezdtek rosszalkodni. Megrágták a falakat, verekedtek, ledörzsölték magukról a szőrt.

Ebből következik a második alapelv: Intelligens lények - mint a patkányok (és a gyerekek) - mindent megtesznek azért, hogy elűzzék unalmukat, még akkor is, ha mi azt ostobaságnak vagy önrombolónak tartjuk.

A kutatók végül egészen kellemetlenné váltak. Olyan ketrecbe zárták a patkányokat, ahol enni, inni kaptak, de a ketrec alján vékony drótszálak voltak kifeszítve. Ezek a szálak egy elemre voltak csatlakoztatva és néha-néha egy enyhe áramütést kaptak általa a patkányok. Ettől csak megijedtek, de nem sérültek meg.

Ezután jött a legizgalmasabb rész. A patkányokat kivették a ketrecekből és megengedték nekik, hogy kiválasszák, melyik ketrecbe akarnak bemenni. Vajon melyiket favorizálták?
1. Ahol a filmet nézhették?
2. Ahol csak enni, inni kaptak?
3. Vagy ahol áramütést kaptak?

Világos, hogy a film tetszett nekik a legjobban.
De mit választottak akkor, ha a "mozis" ketrecet elvették tőlük?
Ez a legérdekesebb, mert a patkányok inkább elviselték az áramütéseket, semhogy abba a ketrecbe menjenek, ahol csak enni és inni kapnak.

Ebből adódik a harmadik alapelv: Intelligens lények, mint a patkányok (és a gyerekek) inkább vállalják, hogy valami kellemetlen történjen velük, minthogy semmi se történjen, mert mindenféle izgalom kellemesebb számukra, mint az unalom - még akkor is, ha az fájdalommal jár.
Vagyis vajon mit választanak gyerekeink szívesebben? Azt, hogy egész nap nem foglalkozunk velük, vagy inkább azt, hogy szidjuk, esetleg megverjük őket?

A válasz benne rejlik a szerző következő történetében:
Egy jómódú házaspárnak volt 2 gyereke (9 és 11 évesek). A fiúknak a családi ház pincéjében berendeztek egy játszószobát játékokkal, biliárdasztallal, hűtővel, lemezjátszóval felszerelve.(Akkoriban még nem voltak videójátékok.) A fiúk azonban állandóan veszekedtek és ez olyan méreteket öltött, hogy a szülőknek kínossá vált vendégeket fogadni.
Ezért fordultak egy viselkedékutató intézethez. A pszichológusok egy megbeszélt időpontban, órával és jegyzetfüzetekkel felszerelve, elmentek hozzájuk, hogy megfigyeljék az eseményeket. A szülők este egy coctail-partyt terveztek, így egy pár pszichológus fenn maradt a felnőtteknél, a többiek pedig lementek a fiúkhoz.

19 órakor az anya egy pillantást vetett az alagsor lépcsője felé, majd férjére. Ugyanekkor a pincében ülő megfigyelők feljegyezték, hogy a fiúk, akik addig különböző játékokkal játszottak, elkezdtek bírkózni. Ez a verekedés azonban inkább csak egy színházi jelenethez hasonlított, a fájdalmas kiáltások azonban elég meggyőzőek voltak.

Az apa hamarosan megjelent a lépcső alján és hevesen káromkodott. (A pszichológusok előre megmondták neki, hogy ugyanúgy viselkedjen, mint szokott.)
A kutatók ugyanakkor valami különös dolgot fedeztek fel. A fiúk látszólag szeppenten hallgatták apjuk szidalmait, de ugyanakkor szájuk sarkában megjelent egy apró, játékos mosoly, amit ma a pszichológusok Mona-Lisa-mosolynak hívnak.

A gyerekpszichológusok tudják milyen titkos jelentése van ennek a félmosolynak: "Nekem most rosszul kellene éreznem magam és megpróbálok bűnbánónak látszani, de valahogy azért örülök is."
A fiúk ebben a pillanatban több figyelmet kaptak apjuktól, mint az egész nap folyamán és alig tudták eltitkolni emiatt érzett örömüket.

A pszichológusok végül megbeszélték a szülőkkel megfigyeléseiket és a következőket tanácsolták: "A társadalmi élet túlságosan igénybeveszi önöket. A gyerekeknek több figyelemre van szükségük.Szeretik az apjukat, mert ebben a korban minden fiúnak az apja a példaképe. Azért verekednek, mert így garantáltan kiharcolják apjuk figyelmét."

A szülők persze nem akarták elhinni, hogy a gyerekek szeretik, ha leszidják őket. 2 évig jártak a fiúkkal egy pszichológushoz, végül feladták és elvitték őket magukkal golfozni. Ez végül segített.

A szerző végső következtetése tehát:
A gyerekek akkor viselkednek feltűnően ("rosszalkodnak"), ha:
-unatkoznak,
-elutasítva érzik magukat,
- vagy a figyelmünket szeretnék.

kedd, május 11

Hipnotizáljuk gyerekeinket

   "Sokan nem is vagyunk tudatában annak, hogy a hipnózis mindennapjaink szilárd része. Amint egy bizonyos beszédmintát ismételten alkalmazunk, azáltal beavatkozunk gyermekeink tudatalattijába és akkor is programozzuk azt, ha nem áll szándékunkban." - írja Steve Biddulph ausztrál pszichológus és családterapeuta "Hogyan neveljünk boldog gyerekeket" című világhírű bestseller könyvében.

Anyák napja után, gyermeknap előtt fordítsunk egy kis figyelmet gyermekeink boldogságára is, hiszen ha ma megfelelően válogatjuk meg szavainkat, sok későbbi kudarctól kímélhetjük meg őket!

Általánosságban az a nézet, hogy a hipnózishoz egy megváltozott tudatállapot elérése szükséges. Ezt azonban a tudósok már megcáfolták. Csak a tudatalatti tanulás bizonyos formáihoz szükséges ilyen állapot. A valóságban az emberi agy éber állapotban is programozható, anélkül hogy az illető azt észlelné.- írja a szerző.

A gyermek agya tele van kérdésekkel: Ki vagyok én? Milyen ember vagyok? Hová tartozok?
Keresik az egyéniségüket, ezért különös figyelmet fordítanak a "Te.... vagy."-típusú mondatokra. Ezek a mondatok a tudatra és a tudatalattira egyaránt hatnak. Minden csak azon múlik, hogyan fogalmazzuk meg a mondanivalónkat.
Mondhatjuk például azt: "Haragszom rád és azt akarom, hogy most azonnal pakolj össze a szobádban!". Ha így teszünk, akkor nem kell félnünk attól, hogy hosszabb távon valamilyen negatív hatással lesz a gyerekre.
Ha azonban azt mondjuk:"Te kis lusta semmirekellő, soha nem fogsz ránk hallgatni!", és ezt minden konfliktus alkalmával elismételjük, akkor ne csodálkozzunk az eredményen.
Sokan felnőtt korukban sem mernek egy állást megpályázni, mert "nem elég jók" hozzá, vagy ugyanazt a hibát követik el, mert "túl hülyének" tartják magukat. Ezeket a szavakat abban a korban töltötték be tudatukba, amikor valóságtartalmukat még nem tudták ellenőrizni.

Az emlékezet pedig soha nem felejt. Ezt az 50-es évek horrorfilmekbe illő agyműtétei is igazolják.
Ebben az időben a tudósok új módszerekkel próbáltak segíteni az epilepsziában szenvedőkön. Még nem voltak olyan gyógyszerek, mint napjainkban, és egy Penfield nevű orvos műtét által próbált enyhülést hozni. Az agy felszínén apró vágásokkal sikerült elérnie, hogy az "elektromos viharok" megszűntek, vagy legalábbis enyhültek.
A műtétben az volt a horrorszerű, hogy altatás nélkül, helyi érzéstelenítéssel hajtották végre, azért, hogy a folyamatokat ellenőrzés alatt tudják tartani.

Érzéstelenítés után az orvos eltávolított egy darab koponyacsontot, pár helyen vágást ejtett az agy felszínén, majd visszatette a koponyacsontot és összevarrta a bőrt.
A műtét alatt azonban meglepő dolgokat éltek át a betegek. Amikor az orvos mikroszondája az agyfelszín egy bizonyos területét megérintette, a pácienseket elárasztották az emlékek: a moziban ültek és érezték a furcsa szaghatásokat, a bosszúságot az előttük ülő magasra tupírozott frizurája miatt. Ha egy másik területet érintett meg az orvos, akkor pedig látták a 4. születésnapjukat. Mindezt úgy élték át, hogy teljesen tudatuknál voltak.

A későbbi kutatások megerősítik ezt a felfedezést: Agyunk MINDEN egyes szót, MINDEN egyes hangot, MINDEN egyes pillanatot tárol. Ha nem is emlékszünk mindenre, de agyunk felszínébe egész életünk bevésődött.
Már csak ezért is érdemes megválogatni szavainkat.

De hogyan jutnak el a szavak tudatunkig?
A kutatók felfedezték, hogy 2-féle módon hallunk: Hallószervünk érzékel minden hangot, de figyelmünk határozza meg, hogy mit veszünk ebből észre. Tudatalatt azonban minden beszélgetést észlelünk és az agyban egy "kapcsoló központ" engedi át a hallottakat aszerint, hogy egy bizonyos kulcsszó elhangzik-e benne.
Mi köze mindennek gyerekeinkhez? Vajon hányszor beszélgettünk már azt feltételezve, hogy a gyerekek nem figyelnek ránk? És emlékezzünk rá, milyen jó a hallásuk! (A csokipapír zörgését ugye 50 méter távolságból is meghallják.:-))
Ezt arra használhatjuk, hogy elmondjuk másnak, mi tetszik nekünk gyerekeinkben, mindezt utódaink hallótávolságán belül.

A kutatók azt is felfedezték, hogy egy üzenetet akkor lehet a legjobban egy személy tudatába bevinni, ha bizonyos megerősítő jelek kísérik.
Ha valaki azt mondja nekünk: Idegesítő vagy!, akkor elbizonytalanodunk. Ha mindehhez a hangját is felemeli és fenyegető mozdulatokat tesz felénk, akkor kellemetlenül érezzük magunkat. Ha pedig az illető 3-szor akkora, mint mi és ráadásul rokonunk, sőt a jóllétünk is tőle függ, akkor ezt az eseményt az életben nem fogjuk elfelejteni.

Alapvetően nem negatív, ha kimutatjuk bosszúságunkat, haragunkat gyermekeink jelenlétében. Sőt, a gyerekeknek meg kell tanulni, hogy szüleik is mérgesek, hangosak lehetnek. Baj csak akkor van, ha a pozitív üzeneteinket halvány dícséret formájában fejezzük ki, majd kirohanásunk alkalmával, megerősítő jelekkel kísérve, legdrágább kincsünket olyan szavakkal illetjük, amit soha senkinek nem mondanánk:
"Bárcsak meg se születtél volna!"
"Buta, ostoba gyerek vagy!"
"Sírba viszel!"
"Meg tudnálak fojtani!"
A gyerek ebből arra a következtetésre jut: "Szóval ez az, amit mama és papa rólam gondol!"

Szinte mindegyik gyereket szívből szeretik, de sok gyerek nem is tud erről. Hány felnőtt hal meg azzal a meggyőződéssel, hogy szülei számára csak terhet és csalódást jelentett! A családterápiában az a legmegrendítőbb pillanat, amikor sikerül ezt a félreértést tisztázni.
Fontos, hogy gyermekeink az élet válságai, nehézségei közepette is tudják: "Bármi is történjen, te mindig különleges és fontos vagy számunkra. Tudjuk, hogy minden rendben van veled."
Minden azon múlik tehát, hogyan mondjuk. A pozitív megfogalmazás gyermekeinket öntudatosabbá teszi.

Hogy milyen erőteljes hatással bírnak szavaink gyerekeinkre, azt végezetül a következő megtörtént eset mutatja be:
Egy gyermeknek kivették a manduláját, majd műtét után visszavitték a kórházi szobájába, a vérzés azonban nem akart elmúlni. A doktornő egy sugallat hatására megkérdezte, mi történt a műtét alatt. A személyzet elmondta, hogy éppen egy előző műtétről beszéltek: egy idős hölgyet gégerákkal operáltak.
"És miről beszélgettek?" -kérdezte a doktornő.
"Arról, hogy a hölgynek nincs sok esélye az életben maradásra, mert a rák már elterjedt."
A doktornő gyorsan visszavitette a gyereket a műtőbe és a következőket mondatta a nővérekkel:
"Nézzetek ide! Milyen egészségesnek látszik ez a gyerek! Teljesen más, mint az idős hölgy, akit előtte operáltunk."
" A gyereknek tényleg egészséges a torka."
"Biztosan hamarosan rendbejön és újra játszhat a barátnőivel."

A vérzés valóban elállt, a gyermek felébredt a narkózisból és másnap hazamehetett.

A következő részben arról lesz szó, mire van még szükségük gyerekeinknek a boldogsághoz.

péntek, május 7

Valóban? (Tanmese)

A pozitív gondolkodás csapdája  című bejegyzésemben már utaltam rá, hogy nem szabad az élet eseményeit "jó" vagy "rossz" bélyegzővel ellátni. Hogy ez miért fontos, arra álljon itt példaként a következő tanmese:

Élt egyszer Kínában egy idős földműves. A faluban szegénynek tartották, mert csak egy lova volt, amivel a földjét megmunkálta. Egy napon elszaladt a ló. A szomszédok átjöttek hozzá és sajnálkoztak: "Milyen szerencsétlen vagy!"

Az idős ember szegénysége ellenére bölcs volt és ezt válaszolta: "Ki tudja, mire lesz ez még jó."
Másnap reggel visszatért a ló az istállóba és magával hozott egy vadlovat. Az emberek a faluban irígykedtek rá és azt mondták: "Milyen szerencsés vagy te!"

Ő azonban azt válaszolta: "Valóban?"
A következő nap a gazda egyszem fia megpróbálta betörni a vadlovat. A féktelen csődör azonban ledobta a fiút és az eltörte a lábát. Az emberek ismét sajnálkoztak és azt mondták: "Milyen balszerencsés vagy!"
"Valóban?" - válaszolta az újra.

A rákövetekező héten megjelentek a császár küldöttei és minden egészséges fiatal férfit besoroztak a háborúba katonának. A parasztember fiát a törött lába miatt kihagyták.

"Milyen szerencséd van!" - mondták az emberek a faluban.

"Valóban?"

hétfő, május 3

Tedd vagy ne tedd!

A Jedi mester tanítása című korábbi bejegyzésem kapcsán levelet kaptam egy kedves ismerősömtől, "lenci71"-től, melyet az ő hozzájárulásával szeretnék megosztani Veletek is, mert nagyon sok hasznos, inspiráló információt tartalmaz.:

"Olvastam a bejegyzésedet Yoda Mester tanításáról. Megírom neked erről a meglátásomat. Bemásolom ide a párbeszédet ami Luke és Yoda Mester között zajlott le. A helyszín ismeretes az űrhajó mélyebbre süllyedt a mocsárban és Luke a következőt mondja: Sose jutunk ki innen.

Yoda: Ilyen biztos vagy benne? Mert akkor valóban nem jutsz ki soha. Hiába tanítalak téged?
Luke: Mester más dolog köveket mozgatni és más kihúzni ezt innen.
Yoda: Nem más, csak te gondolod, hogy más. El kell felejtened amit eddig hittél!
Luke: Hát jó, megpróbálhatom.
Yoda: Nem, ne próbáld! Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld!
Luke: Nem megy, túl nagy.
Yoda: A nagyság nem számít. Bízd csak rám. Engem kicsinek látsz, nem igaz?
         Hát tudd meg a látszat csal mert velem van az erő és az erő hatalmas.
         Az életből árad, ezért nagy. Körül vesz valamennyiünket, összeköt és megvilágosít minket.
         Nem az izmaidban, magadban, magad körül kell érezned az erőt. Mindenütt közted és köztem. 
         A fákban, a kőben, mindenütt. Igen, az erő ott van a föld s a hajód körül is.
Luke: Lehetetlent kívánsz.
         Miután Yoda Mester kiemelte a hajót a mocsárból Luke a következőt mondta a Mesternek:
         Hát ez hihetetlen.
Yoda: Ezért nem sikerült neked.
Ami a kulcsfontosságú mondat a filmből, hogy valójában Luke-nak azért nem sikerült megtennie azt amit Yoda Mester megtett, mert nem hitt abban, hogy a hajót az erő által kiemelheti a mocsárból. A hit az, ami mozgatja az erőt, A hit, hogy valamit igaznak fogadok el mindenféle kétely nélkül. Amikor Luke azt állította, hogy "túl nagy" nem történt más, mint hogy közbe avatkozott a kétely. Túl nagy, nem biztos, hogy meg tudom tenni és máris meginog a hit.A hit, hogy képes vagyok megtenni azt amire vágyom. Elménk tele van kételyekkel, kételyek amik gátolják, hogy vágyunk valóra váljon, mert a kétely más megvilágításba helyezi hitünket, és amilyen megvilágításban van hitünk az eredmény a tapasztalat annak megfelelő lesz.

Henry Ford mondotta egykor; Ha valamiről azt hiszem, hogy megtudom tenni, vagy azt, hogy nem, mindenképp igazam lesz. Frank Lloyd Wright a következőt mondta; Minden megtörténik az amiben hiszünk; s hitünk teszi azt megtörténtté." A bibliában a következő áll; Legyen hitetek szerint. Mt(9:29) Minden lehetséges annak aki hisz. Mk(9:23)

Mi a helyzet a próbálkozással? Amikor az ember úgy áll neki a dolgokhoz, hogy "megpóbálhatom" az azt jelenti, hogy valójában nem hisz abban, hogy képes rá, de még is tesz egy próbát annak érdekében hátha bebizonyosodik az ellenkezője annak amit hisz. Ilyenkor tapasztaljuk meg valójában azt amit hiszünk, mert a külsőség a tapasztalat a hitünket tükrözi vissza. Kurt Tepperwein a következő képpen fogalmazta ezt meg; A személyes valóság azt tükrözi vissza, amit az ember hisz. És ez nem mindig ugyan az, mint amiről azt állítja, hogy hisz benne.

Tehát az erő ott van mindenütt és mindenben. Benned és a másik emberben is. Ott van az állatokban a növényekben és még az élettelenek látszó dolgokban tárgyakban is. És ott van még abban is amiről azt gondolod, hogy üres. Ahogy a Biblia írja; Isten minden, mindenben. Az erő is minden, mindenben. Az erőt használd Istentől pedig kérj bármit! Ne feledd, legyen hited szerint!
Ez az Univerzum legnagyobb törvénye, amit valaha is megalkotott az ember számára."

"lenci71", köszönet Neked ezért az értékes bejegyzésért!


LinkWithin

Related Posts with Thumbnails